„Ha sokat bámuljuk az eget a mindenség egyszer csak megnyílik előttünk, és utána minden nagyon egyszerűvé válik.” – mondta egyszer Nagyapám, aki szőlőkötözés közben gyakran felnézett az égre. Nem igazán értettem akkor, mit is keres ott, de ezt a szokását hamar eltanultam. Gyermekként sokszor ültem egy hatalmas platánfa tövében és bámultam a bárányfelhőket a mindenség kapui előtt, de nagyon rozsdás lehetett az a kapu mert nekem sehogy sem akart kinyílni. Egy idő után aztán áthelyeztem a tekintetemet a kastély épületére, amely megkopott szépségében is tekintélyt sugárzott. Szerettem megfigyelni, minden apró kis szegletét. Halványsárga ódon falak. Ki tudja mennyi titkot rejtenek?
10 évesen egy zsebes vászonnadrágban és fűzős tornacipőben arról álmodoztam, hogy igazi hercegkisasszony vagyok, rózsaszínű csipkeszalaggal a hajamban. Néha ugrásra készen vártam, hogy egy szolgálólány bármelyik pillanatban kitárja az erkélyes szoba ablakát, hogy ebédre hívjon. Az árnyas lombos fa alatt még a selyemruhát is megrajzoltam, amit egy nemes kislánynak illett viselnie akkoriban. Tele volt fodrokkal, buggyos ujjal és mindenütt világoskék masnik lógtak rajta. Lerajzoltam magam a földig érő ruhába, két nagy copffal, gyönyörű csipkekesztyűvel, de a mustársárga szeplőkről az orromon nem kívántam megemlékezni. Ez alapvetően teljességgel érthető, hiszen senki nem emlékezik ilyesmire, főleg ha „tojásszeplőnek” csúfolták gyermekkorában. Ezért álmaimban szó sem lehetett a zavaró pöttyökről, csak hamvas bájos pofiról és kecses balerinaszerű mozdulatokról. Ez az egykor jobb napokat és fényes estélyeket is megélt kastély égy gyermekotthonnak adott helyet. Szüleim itt voltak nevelőtanárok és az épületben nevelkedő közel száz fiú életének szabályozását próbálták összefűzni a saját családi életünk szentségének megteremtésével. Nem tudom, hogy ők ezt sikeresnek élték-e meg, én mindenesetre nagyon utáltam, hogy hétvégén 25 fiú társaságában kellett volna játszanom, ami foci meccseket jelentett. Megtanultam elkerülni a vesztésre váró helyzeteket és inkább kihasználtam az 5 hektáros park bozótos előnyeit. Bármelyik bokor alján építhettem egy kuckót és hol egy könyvvel, hol egy babával diszkréten elrejtőztem. Időnként tettem egy tiszteletkört a sportpálya mellett, hogy a szüleim megnyugodjanak. A nyarak csodálatosak voltak, de rövidek. A teleket viszont nem szerettem, mert akkor csak az ablakon keresztül tarthattam figyelemmel kedvenc platánfáimat. A karácsony közeledtével pedig egyre szomorúbb lettem. Az a meggyőződés táplált, hogy rólam ilyenkor elfelejtkeznek az angyalok. Sokszor előfordult, hogy hozzám a Karácsony utáni napokban érkezett meg a Jézuska ajándéka. Ha megkérdeztem a Mamát miért is, azt mondta: Sok dolga van ilyenkor az angyaloknak ezért késnek kicsit. Osztálytársaim mesélték, hogy Ők már karácsony előtt megtalálják az ajándékokat a fa alatt. Elgondolkodtam azon, vajon én mit rontok el? Valamit biztosan nem csinálok jól, ha nálam késnek. Talán nem gondolok rájuk elég erősen? Aztán egyszer csak megértettem mindent…. Azóta azt sem bánom, ha nem is érkeznek meg Karácsonykor hozzám…..
Mi is történt? Elmesélem.
A hajdanában ápolt park a fiuknak biztonságos játszóhelyül szolgált. Számtalan sportpályát alakítottak ki nekik, bőven volt hely a mozgásigény levezetésére. Mégis akadtak fiúk akik, akik másra vágytak. Az egyik kisfiú sűrűn álldogált a kovácsoltvasból készült nagykapu környékén. Áhítattal bámulta a kerítésen kívüli világot, tudva, hogy izgalmas titkokat rejt a poros utca. A járókelők egykedvűen tekintettek az ácsingózó bánatos pillák közé. A falu szélén közel az erdőhöz volt az otthon, de a környezetében modern családi házakat építettek. A falubeliek az évek alatt megtanultak együtt élni a hányatott sorsú gyerekek látványával. Néha egy-egy arra haladó asszony ajkát halk sóhaj hagyta el, a rácsok közt megjelenő ártatlan arcocska látványától. A lelkükben előtörő fájdalmat azonban elnyomta az a sok-sok huncutság, amit a fiúk elkövettek a faluban. Sokszor sétáltattam én is a babáimat a kapu környékén és szívesen játszottam volna az ott ácsorgókkal, de észre sem akartak venni. Számukra én csak a Kopó lánya voltam. Így hívták a Papát a srácok. Könnyen kitalálható vajon miért? Nehezen tudtak előle eltűnni, ezért egy idő után meg sem kísérelték átlépni a kaput engedély nélkül, pedig soha nem volt rajta lakat. Az oszlop mellett rendszeresen ott találtam Kővári Sanyikát, aki hatalmas könnycseppekkel az arcán bámulta az utcát. Számomra úgy tűnt mint aki vár valakit és haragos amiért késik. Sanyika 8 éves volt és a Mama elmondása szerint nagyon jól tanult. Amikor 6 évesen az intézetbe került az Anyukája eljött hozzá és megígérte neki, hogy minden Karácsonyt együtt töltenek majd. Sajnos nem így alakult. Sanyika nem látta azóta az Édesanyját. Állítólag egy nagy városban élt, messze a kastélytól. November tájékán a barna hajú,vékony kisgyerek egyre többet ácsorgott a kerítés mellett, még a kedvenc konzervdobobáló játékára sem tudták visszacsalogatni. Az egyik karácsonykor, Edit néni, a gyermekfelügyelője elvitte magához az otthonába. A Mama mesélte, ezt nem szívesen engedték meg a dolgozóknak, mert ha egy fiút hazavittek egy-két napra, utána nehezen bírtak velük az otthonban. A szerető, megengedő családi légkörből visszakerültek az ódon falak közé. Nem tudták, hogyan is viselkedjenek, pontosabban ilyenkor megtapasztalták, hogy van másféle élet is. Ha kimozdultak az otthon fegyelmezett rendjéből,utána rendetlenkedtek, nem akarták betartani a szabályokat.
- Miért? – kérdeztem egyszer a Mamát értetlenül.
- Hiszen az nekik jutalom, ha kiviszik őket?
- Drágám, ez csupán nézőpont kérdése. Itt hozzászoknak a szabályokhoz, de ha belelátnak egy család életébe, olyan sebek szakadnak fel a lelkükben, és nem találják a miértekre a választ. – felelte mosolyogva Anyám.
- Aha. – bólintottam, de nem lettem okosabb.
Szóval a „nézőpontos” dolog körül van itt a megoldás. Azt pedig végképp nem értettem, miért kell sebeket feltépni, ha ebédelni hívnak valakit. A Nagymamám egyszer azt mondta, amikor a térdemet nagyon beütöttem és potyogtak a könnyeim, hogy aki sírni képes, azt az Angyalok megvigasztalják. Sanyika arca minden télen mocskos volt az elmaszatolt könnyektől és nem értettem miért nem jönnek szegényt megvigasztalni.
Sanyika ugyanakkor nem csak jó magaviseletű volt, hanem kitartó is. Álldogált a ködös délutánokon a kapu közelében és a kavicsrugdosáson kívül semmi nem érdekelte. Egyszer fogta magát és céltudatosan megindult a főbejárat felé. Kezeit mélyen a fekete melegítő nadrágja zsebébe rejtette, orrát felszegte és himbálózó léptekkel haladt a magas fák között. Betolta a nyikorgó oldalajtót, végig ment a hosszú folyosón és megállt egy pillanatra a hatalmas bőrrel bevont ajtó előtt. Szemeit a kilincsre szegezte és várt. Ő lepődött meg legjobban, amikor hirtelen mozdulattal hatalmasra tárult az ajtó. Marika néni, a titkárnő igyekezett rajta ki, de amint meglátta a törékeny kisfiút, máris leguggolt hozzá.
-Mondd csak mit szeretnél Sanyika? – kérdezte kedves lágy hangon és a fejsimogatás sem maradt el. A kisfiú hatalmas pilláit először a titkárnőre szegezte, majd bekukucskált a nyitott ajtón.
- Öööö.. – kezdte és elakadt. Majd szemöldökét felelősségteljesen összehúzta és határozottan megszólalt.
- Az Igazgatónénivel szeretnék beszélni.
-Vagy úgy? No, gyere velem, téged biztosan szívesen fogad. –felegyenesedett és mosolyogva kézen fogta a kis látogatót. A szoba másik oldalán is egy bőrrel bevont ajtó zárta el az átjárást és ezen a szegecsek arany színűek voltak. Óvatosan nyílt a hatalmas ajtó, Sanyika járása is lelassult amikor átlépett a küszöbén. Kezeivel a nadrágja zsebeit gyűrögette és megilletődötten tekintett szét az irodában. Hatalmas sötétbarna antik szekrénysor húzódott a fal mellett, ösztönösen magára vonzotta a tekintetet. Nem sokkal előrébb, az ablak előtt hasonló színű és stílusú íróasztal pompázott a szobában, e mögül állt fel az Igazgatónő és Sanyika mellé lépett. Ha a szeretet határtalan és mégis elfér egy tekintetben, akkor az övében biztosan az csillogott. Komolyan nézett a kisfiúra, egyetlen arcizma sem rezdült, de a tekintete maga volt az odaadó figyelem maga. A gyerekek nagyon tisztelték és soha nem tudták igazán eldönteni, hogy neheztel-e, ha rájuk néz, vagy dicsér. Ezért legtöbbször nem is hazudtak neki, aminek meg is lett az eredménye, nem büntette őket, csak munkára fogta.
– Mit tehetek érted Sanyika? – kérdezte komolyan.
- Kérlek, hívd fel az Anyukámat, hogy vigyen el Karácsonykor. – kezdte bátran, majd halkabban folytatta – Az igérte…- Lehajtotta barna fejét, nehogy észrevegyék a gyülekező könnyeket a szeme sarkában.
- Sanyika. Ugye tudod, hogy ezt sajnos nem én szabályozom. Az Anyukádnak kell kérni, hogy hazavihessen, én nem szólíthatom fel őt. – érkezett a nyugodt kimért válasz. Közben megigazította sötétkék köpenyét az Igazgatónő és egyszerűen csak leguggolt a fiúhoz. Könnyen megtehette, nem volt kövér, középkora pedig, nem volt akadálya egy kis mozgásnak. – Úgy hallottam Editke néni az idén is szeretne elvinni magához. Nem érezted ott jól magad?
- De igen. De nekem is jogom vagy az Anyukámhoz. – ekkor már csendben és patakokban folytak a könnyei, mint parányi kristályok, itt-ott odatapadtak az arcbőréhez.
- Értem. Nem ígérek semmit, de utána nézek mit tehetek. – kezébe fogta a fiúcska jobb kezét, ránézett a lerágott körmökre, megsimogatta, majd kinyújtózott. Egy tekintettel jelezte a titkárnőnek, hogy kikísérheti a hívatlan kis kérelmezőt. Nehéz teher volt ez egy vezetőnek, a legtöbb ilyen kérést nem lehetett teljesíteni, csak megpróbálkozni a teljesítéssel, de ez legtöbbször az ember lelkét nyugtatja meg és nem biztos hogy előremozdítja az ügymenetet.
Hetek teltek el, de Sanyika minden nap kilátogatott a kapuhoz és reményteljes pillantásokat vetett a poros útra. Nem csak a tanulmányi eredménye volt jó, hanem a magaviselete is. Amikor megdicsérték, csak annyit válaszolt, Anyukám biztosan büszke lesz rám. Márti anya, a csoportvezetője, gyakran beszélgetett vele, már amikor ideje engedte a többi 25 kisgyerek mellett.
- Edit néni nagyon szeret téged, ugye tudod? És szívesen lenne akár az anyukád is. – mondta egyszer neki.
Sanyika csak nézett elgondolkodtatóan a semmibe, bólogatott, hogy tudja és mérhetetlen fájdalom költözött a szemébe.
- De nekem van Anyukám és majd jönni fog. Mi lesz, ha nem talál itt? – kérdezett vissza és széttárta kezeit.
Edit néni éppen ezért nem is sürgette a dolgokat. Felajánlotta most is a kisfiúnak, hogy ismét lesz hely számára a házában.
December első hetében aztán Sanyikát hívatta az Igazgató néni az irodába. Ő ment, mit ment, repült, majd átesett a küszöbön. Ott aztán feszes vigyázba vágta magát és meg sem mert mozdulni, úgy figyelt. Szempilláival hunyorított, fel volt készülve minden válaszra
- Jó hírem van Sanyika. – szólt az Igazgatónő, és megsimogatta a vállait, hogy engedjen kicsit a feszültségén. – Sikerült felvenni a kapcsolatot az Anyukáddal és már december 20-án érted küld egy bácsit, aki elvisz téged hozzá.
A kisfiú szemei nagyra nyíltak és örömében meg sem tudott szólalni. Milyen régen várt erre! Végre, végre mehet az anyukájához. Vállai lassan elernyedtek, keze ökölbe szorult és boldogan csapott kettőt a levegőbe.
- Köszönöm, köszönöm….- kiáltotta és kiszaladt a szobából.
A várakozással teli napok nagyon lassan teltek. Semmilyen tevékenységben nem találta a helyét, folyton Márti anyát nyaggatta, milyen ajándékot készítsen az anyukájának. Végül a tucatnyi elkészített rajzot gondosan becsomagolta, még szalagot is kötött rá és útravaló csomagjával az indulás előtt egy órával már az iroda előtt várakozott. A kérdéses időpontra egy piros ladával megérkezett egy fiatalember. Bejelentkezett az Igazgatónőnél, majd a kisfiú elé állt.
- Te vagy az, kishaver? – kérdezte, de közben rágózott. Kopott farmert viselt, nagyon rövidre volt vágva a haja és egy karika lógott a jobbfüléből. Majd minden bemutatkozást mellőzve odaszólt: - Induljunk! – elindult, közben egy vállrándítással jelezte, hogy a gyerek menjen vele. A titkárnő aggodalmasan nézett utánuk. Nála volt az anyai meghatalmazás ilyenkor semmit nem tehetnek. Sanyika boldogan kocogott az autó felé.
A gyermekotthon lakói folytatták életüket, közben pedig reménykedtek, egyszer értük is jön valaki. Én Karácsony előtt szerettem leginkább az épületben barangolni. Mindegyik csoportteremben készítettek valami érdekeset a lakók. Gipszet öntöttek, karácsonyfa díszt készítettek, mikor hova kapcsolódtam be és megtanultam az érdekes technikákat. A Mama mindig késő este jött haza, így legalább nem voltam egyedül. Akkoriban sokszor haragudtam rá, hogy miért nem tud ő is egy egyszerű tanár lenni, miért kell neki igazgatónőnek lenni, és mindig minden fontosabb volt, mint délutánonként velem játszani. Amikor felnőttem és én is pedagógus lettem megértettem mindent és nagyon büszke lettem rá. De visszatérve a Karácsonyi készülődésre, isteni illatokkal volt tele a kastély. Ilyenkor aztán kitettek magukért a szakácsnők. A lilakáposztának és a kacsasültnek soha nem felejtem el az illatát. Aztán elérkezett a Szenteste. Talán már kicsit érthető, hogy én a Szentestéket el sem tudtam képzelni az otthon lakói nélkül, bár sokszor vágytam erre. Este 5-kor kezdődött az ünnepi műsor. A dolgozók és az épületben maradt fiúk összegyűltek az ebédlőben, a hatalmas fa körül, ami dugig volt világító égőkkel. Mindig azt gondoltam, hogy az angyalok azért jönnek hozzám később, mert ezeket a fényeket hamarabb észreveszik. Zenét hallgattunk, a fiúk készültek versekkel, dalokkal és a félhomály nagyon meghitté tette ezeket az estéket. A mákos és diós beiglinek, pedig nem volt párja a környéken, hát még az illatának. Ezen a Szentestén azonban, nagyon érdekes dolog történt. Amikor a Mama köszöntötte az teremben összegyűlt gyerekeket és felnőtteket, óvatosan nyílott az ajtó és Sanyika belépett, karján egy nagy Macival. Hírtelen csend lett, mindenki feszülten figyelt a kisfiúra, aki zavartan álldogált a küszöbön. A Mama oldotta meg gyorsan a helyzetet, hogy ne vesszen el az ünnepi varázs.
- Az első ajándék az estén Sanyika, aki mégis velünk szeretne ünnepelni. – és kedvesen rámosolygott. Márti anya gyorsan kézen fogta a csenevész kisfiút és maga mellé ültette. Azután egész este, egy szó sem hangzott el Sanyikáról. Élveztük a csillagszórók fényét – mert ilyenkor minden fiú meggyújthatott egyet, a Papa meg a háttérben állt egy poroltó készülékkel – és az ízletes közös vacsorát. Azt tudom, hogy másnap Sanyika mégis elment Edit nénihez, és az egész téli szünetet ott töltötte. A fiúk hiába kérdezték nem mesélte el, miért is jött vissza. Jóval később sikerült a Mamának is beszélgetni vele és akkor is csak foszlányokat tudott meg a történésekről.
- Sanyika, bántottak? – kérdezte tőle.
- Nem. –válaszolta csendben – De ez néha rosszabb mintha bántanának. – és lesütötte a szemét.
- Ezt hogy érted?
- Igazgató néni! A szeretet a legnehezebb dolog a világon. Én azt hittem nagyon szeretem az Anyukámat, de hát nem is ismerem. – mondta csendben.
- Most megismerhetted volna.
- Nem volt rá idő. Nem ért rá. – ekkor keserves sírásra fakadt. Amikor megnyugodott annyit mondott: - Jobb ez így.
Annyit sikerült még kideríteni, hogy az utcán árult csillagszórót és legtöbbször vacsora nélkül éhesen feküdt le, senkinek nem jutott eszébe enni adni neki. Ettől kezdve Sanyikát nagyon ritkán látták a kapu közelében, ha látták is bújócskázott a többi fiúval.
Számomra pedig világossá vált, hogy a legcsodálatosabb ajándékot kaptam az élettől, van egy nagyszerű anyukám, aki mindig velem van. Ezután már nem zavart, ha az angyalok késtek az ajándékommal, sőt az sem bántott, ha elfelejtették, mert tudtam, hogy máshol sokkal fontosabb feladatuk van.Néha amikor messziről láttam közeledni a parkban a Mamát, meg voltam győződve róla, hogy nem véletlenül választották erre a feladatra, mert ő is egy angyal, csak álruhát visel.
